Baseball ürügyén

Amerikában, ahogyan az nálunk is lenni szokott, a szülők lelkesen eljárnak a csemetéik meccseire. Nincs sok viccesebb és szívmelengetőbb látvány, mint amikor hat-hétévesek kergetik a labdát, suhogtatják az ütőt, gyűrik fel a pálya gyepét. Ha pedig egy szülő igazán lelkes – vagy ő a családban az egyetlen, aki ráér -, az edzéseket se hagyja ki.

Nemrég egy ilyen edzésről olvastam elgondolkodtató történetet. Már az is megér egy misét, ahogyan kezdődött. Miután a kölykök leültek a korlátnál, a hazai bázis mögött, az edző bá’ egyenként a nevükön szólította őket.

– És itt jön a Méhecskék ász mezőnyjátékosa, Julie! – jelentette be, mire Julie felpattant és elszaladt a bázisig. Itt levetette a sapkáját és a magasba hajította, míg a többiek megéljenezték: tapsoltak, fütyültek és a nevét kiáltozták. Azután jött a következő játékos, majd a következő…

Azt gyakorolták, hogyan bíztassák egymást. Ilyen egyszerűen.

Az edző egy pillanatra sem fogyott ki az elismerő szavakból, végig a kölykök dicséretét zengte – a lelkes szülőt leginkább mégis az gondolkodtatta el, ahogyan kisebb-nagyobb hibáikat kezelte.

Először is megkérdezte tőlük: „Hogy vagy?”, azután rámutatott, milyen jól végezték a dolgukat és milyen ügyesek. Ezek az elismerő szavak elsősorban arra vonatkoztak, milyen sokat fejlődtek az elmúlt egy hét vagy akár egy év alatt. Ezután rákérdezett: „Mi történt?” A legtöbbször a kölyök elmondta, hogy itt és itt szúrta el, mire az edző azt tudakolta: „Legközelebb mit csinálsz másként?”

Olykor a kölykök nem tudták, mit követtek el. Ilyenkor rákérdezett, más tudja-e, mi történt? Amikor végül választ kapott, azt kérdezte a vétkestől, hogy legközelebb mit csinál másként.

Az egész nagyon különösnek tűnt a szülő számára. Minek ez a sok kérdés? Mintha dedósokkal beszélne. Miért nem mondja csak meg, hol a hiba? Sok időt spórolhatna vele, hiszen úgyis tudja a választ minden kérdésre.

Az edzés végén rákérdezett erre a mesternél, aki nyomban elmosolyodott.

– Mi haszna annak, ha feltesz egy kérdést, én pedig elmondom a választ?

A szülő belegondolt.

– Hát megtudom a választ – vonta meg a vállát.

– Pontosan – bólintott. – És annak mi haszna?

– Hát, tudni fogom, mit kell tenni.

– És annak mi haszna? – firtatta az edző.

– Ha már tudom, mit kell tenni, megtehetem.

– Igaz, hogy megteheti, de vajon meg is teszi?

– Nem, nem mindig. Sőt nem túl gyakran. – Ezt a szülőnek is be kellett ismernie. Tudni a választ és annak szellemében cselekedni, két különböző dolog.

– Két dolgot fontos kiemelni – magyarázta az edző. – Először is, amikor magától jut el a helyes megoldásig, az egészen más, mintha mástól hallja. Sokkal mélyebbé válik a jelentése, ráadásul nem lehetnek kételyei, hogy annak a másik személynek igaza van-e. Ez a maga válasza. A sajátja. Amit sokkal inkább hajlamos megjegyezni és elővenni, ha újra hasonló helyzetbe kerül. Amellett, amikor magától jön rá a válaszra, nemcsak az aktuális kérdést tisztázza, de azt is megtanulja, hogyan keresse a válaszokat. Dupla haszon. Tudni és birtokolni a választ, mindez végtelen távolságra van attól, hogy a válasz jegyében is cselekszünk. Egyetért?

– Érteni értem, csak fel nem foghatom – viccelődte el a dolgot a szülő.

– Oké. Mondjuk van itt egy kiskölyök, aki azt tanulja, hogyan üsse meg első alkalommal a labdát. Megmondom neki, hogyan tartsa az ütőt, hová helyezze a kezeit, mekkora terpeszbe álljon, hogyan lendítsen… megadok neki minden információt, amit csak tudni lehet a labda elütéséről. Akkor most már tudja, mit kell tennie?

– Igen – kockáztatta meg a szülő -, bár azt értem, hogy önmagában nem elég, ha tud mindent. Attól még nem feltétlenül képes rá, és egyáltalán nem biztos, hogy meg is teszi, amit kell.

– Pontosan. Igen, tudja, mit hogyan kell. Rendelkezik az információval, ami sosem hátrány, de ettől még nem csinálja. Még nem. Itt jön a következő lépcső: egyszer-kétszer talán megcsinálja, de nem feltétlenül ütőjátékos – még nem. Ütőjátékosnak lenni ennél valami több. Valami sokkal több.

A fentiek szellemében én sem szeretném megmondani, mi a történet tanulsága – teszem azt, egy hívő ember számára. Mindenki vonja le a maga következtetését. Azért én elmondom az enyémet.

Isten igazsága csak akkor lehet a miénk, ha magunkévá tesszük. Bebiflázhatjuk, akár el is fogadhatjuk mások igazságait, de ettől még nem válnak a miénkké – s végképp nem válunk képessé arra, hogy továbbadjuk. Ez pedig olyasvalami, amit nem elég tudni – tenni is kell. Amennyire én látom, a hívőnek egész életében ezt az igazságot kell kutatnia, Istenben és Benne elrejtett önmagában. A megismeréshez nem elég az Ige teológiai szintű ismerete, amíg mi magunk nem cselekedjük meg, amit Isten vár tőlünk.

A tanulság tehát: cselekedjük meg, amit megtanultunk, és tanuljunk a hibákból, ha kell, századjára is. Érdemes.

(A módszer amúgy magától Jézustól sem idegen. Néha úgy tűnik, mintha egyetlen kérdésre sem adna egyenes választ, sőt rébuszokban beszélni, Ezt alighanem azért teszi, hogy ……………………………………., mert………………………………………)