Életem célja és értelme

 „Azt a célt szolgálom, amire terveztek, ezért elégedett vagyok a létezésemmel.”- Kevin J. Anderson

„Egy elveszett személy vagy tárgy megmarad annak, ami, önmagában még mindig értékes, csak rossz helyen van, elszakadt céljától és képtelen azzá lenni vagy azt tenni, amire szánták.” – David Winter

 

Nyilván azért olvasod ezeket a sorokat, mert te is úgy gondolod, hogy kell lennie a világban valaminek – valami többnek, mint amit a szemünkkel megláthatunk, a fülünkkel meghallhatunk, az érzékeinkkel felfoghatunk. Hadd nyugtassalak meg: nem vagy egyedül, sőt az elsöprő többséghez tartozol. Az emberek zöme érzi, hogy egyszerűen kell lennie valaminek, ami túlmutat a megélhetésért folytatott mindennapos harcon, a pénzkeresésen és -költésen. Valaminek, ami nem a születésünkkor kezdődik és a halálunkkal ér véget; valaminek, ami értelmet és célt ad a létezésünknek. Mindnyájan érezzük ezt, még ha mindent meg is teszünk, hogy magunkba fojtsuk.  Az ezoterikus tanok, angyalterápiák, aurafotók, tenyérjósok azért lehetnek népszerűek és kínálhatnak megélhetést a „beavatottaknak”, mert egy meglévő emberi igényt szolgálnak ki – a szentség iránti igényt.

Mi hívők ezt a szentséget hívjuk Istennek.

Talán úgy érzed, neked nincs szükséged ilyesmire, de tedd fel a kérdést: ha Isten valóban nem létezik, miért hiányzik annyira? Mert hogy hiányzik, az nem kérdés. Te is különb életre vágysz, szeretnél boldog lenni, s ha eleget éltél, már azt is tudod, hogy ez a boldogság nem érhető el pusztán a birtoklás által. Ahogy egyre gazdagabbá válunk, kézzel fogható dolgaink úgy lesznek egyre értéktelenebbek. Egy autó talán még képes rá, hogy ideig-óráig boldoggá tegyen, de vajon húsz autótól hússzor boldogabbá válunk? Az ember folyton másra, többre vágyakozik, ám ennek  beteljesülése nem okoz, nem okozhat tartós örömet. Ettől még nem változik maga a késztetés – mindig mást, mindig többet . A más mindig vonzóbb, a szomszéd nője mindig zöldebb. Ha abban a szerencsében van részünk, hogy megszerezzük az általunk vágyott anyagi javakat, idővel eljuthatunk arra a következtetésre, hogy két különböző dolog, amire vágyunk és amire igazán szükségünk van.

A képlet rendkívül egyszerű: általában arra vágyunk, amire mások. Minél többen hódolnak valaminek, annál kívánatosabb a számunkra. Az általunk ismert fogyasztói kultúra nem csupán anyagi javak megszerzésére buzdít, de születésünktől egy olyan értékrendet erőltet ránk, amelyben mindenki annyit ér, amennyit birtokol.  Az vagy, amit meg tudsz szerezni – az autód, a házad, a feleséged. Pénz nélkül valóban elképzelhetetlen az élet, a tárgyak és szolgáltatások értékét kötni kell valamihez, de ez vajon azt jelenti, hogy egy élet értéke kifejezhető forintban vagy dollárban? Egy olajvagyon gazdag örököse automatikusan értékesebb egy nyomorgó művésznél?

Ahogy mondani szokás, mindenki a maga szintjén nyomorog. A szegénység önmagában garancia a boldogtalanságra (a pénz talán nem boldogít, de a hiánya boldogtalanná tesz), a gazdagság pedig képtelen bárkit is boldoggá tenni (gondoljunk csak arra, hány általunk irigyelt ember lett már öngyilkos). Hajlamosak vagyunk tehát azt hinni, hogy a boldogság csupán ideál, amire talán törekedhetünk, de el nem érhetjük.  Idővel tudatosul bennünk – tudatosítják bennünk -, hogy a boldogság csupán eszmény, gyerekes ábránd, helyette be kell érnünk azzal, ami van: az élet múlandó élvezeteivel. Boldogtalanságunk egyensúlyozására mi is anyagi javakat gyűjtünk; vágyaink beteljesítése tölti ki minden időnket, erre irányul minden erőfeszítésünk. Hatalomra törünk és nagyra tartjuk azokat, akik ezzel rendelkeznek. Ezek a törekvések teljesen behálózzák az életünket.

Tételezzük fel egy pillanatra, hogy a boldogság mégis létezik. Tekintsünk rá úgy, mint egy érzésre, ami akkor keletkezik bennünk, ha ki tudjuk tölteni a bennünk lévő eredendő hiányérzetet. Legyen ez egy lyuk, amit igyekszünk betömni. Ebbe a lyukba dobáljuk bele az általunk megszerzett javakat – trópusi nyaralást, szeretőket, drága ruhákat -, abban a reményben, hogy ez az űr egyszer csak megtelik, de a helyzet az, hogy pénzen vett javaink egyszerűen átesnek a túlsó oldalra, ám ettől a lyuk még nem szűnik meg. Mi hívők azt mondjuk: ennek oka az, hogy a lyuk Isten alakú, tehát csak Isten megléte – „megszerzése” – tudja betölteni. Olyan különleges lyukkal van dolgunk, amibe nem illik bele semmi más, csak Isten.  Olyan zárral, amit csak egyetlen kulcs képes kinyitni: Isten.

Ez akkor is igaz, ha történetesen nem hiszel Benne. Végtére is, ha nem hiszünk valamiben, attól az még nagyon is létezhet. A létezés egyszerűen nem függ attól, hogy hiszünk-e benne – vagy hogy egyáltalán érzékeljük-e.

Csak tehet minket boldoggá, aminek – Akinek – a hiánya miatt boldogtalanok vagyunk. Ez a hiányérzet belénk van programozva. Akkor tölthetjük be életünk célját és lehetünk boldogok, ha megszüntetjük a bennünk lévő űrt – Isten hiányát.

„Akármennyit drogozok, nem elég. Egyszerűen nem kielégítő. Nem veszi el a lelki éhséget. Mindenki ezt érzi. Ha most nem is érzed, majd fogod. Higgy nekem, fogod…

Vedelni a sört könnyű. Szétverni a hotelszobádat könnyű. Kereszténynek lenni, na az a kihívás. Az az igazi lázadás.” – Alice Cooper