A kereszténység elveszi az önazonosságunkat?

A legelterjedtebb vélemény a keresztény emberekkel (és minden más vallás tagjával) kapcsolatban talán az, hogy bárgyúak, lehet őket irányítani, nem csinálhatnak azt, amit akarnak, tele vannak tiltással, ezért immár nem szabadok. Ily módon a hit béklyó, ami kiirtja az identitást, ezért nem tud az egyén kiteljesedni. Még keményebben, az egyházak pórázon rángatják szerencsétlen híveiket, kihasználva anyagi és szellemi tőkéjüket, és még folyamatos lelkiismeret furdalást is táplálnak beléjük, hogy nehogy elkezdjenek gondolkodni.

A legfontosabb alapelv minden ehhez hasonló felvetésben, hogy figyelembe kell vennünk a kritika megszületésének az okát. Merthogy minden kritikának van alapja. Nagyon sok esetben azonban a bírálat a különböző gondolkodásmódból fakad. Ha ebből a szemszögből nézzük, annak van igaza, ha a másik szemszögéből nézzük, amannak van igaza.

Ebben az esetben is két szembenálló gondolkodással van dolgunk: a hívők tökéletesen boldogok, a nem hívők pedig fejcsóválva nézik őket. Itt rögtön meg kell említenünk párhuzamosan azt az érdekes tényt, hogy vallásos ember erőteljes fejcsóválással szemléli ugyancsak vallásos felebarátját. Ebből következik, hogy valláson belül is megvan ugyanez a különvélemény. Hova tovább nem hívő és nem hívő között is, neadjisten’ ateista és ateista között is. Nem is volna ezzel semmi gond, ha rendkívül határozott fejcsóválásunkat követően feltennénk azt a misztikus kérdést: Te miért gondolod így? Ezzel ellentétben azonban kiselejtezünk akár hozzánk közelálló embereket is! Egy példán keresztül szeretném most szemléltetni szigorúan józan keresztény gondolkodás mentén, miért nem veszítjük el identitásunkat, ha keresztényekké leszünk.

Vegyünk két jellemző bibliaverset, ami önmagunk lealacsonyításáról szól.

„Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.” (Fil.2.3-4.)

„Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk. Mindegyikünk a felebarátjának kedvezzen, mégpedig annak javára, épülésére.” (Róm.15.1-2.)

Kikérem magamnak! Mi közöm nekem hozzá?? Hogy ő különb nálam? Na ne! És ne nézzem, mi jó nekem? Ne azt csináljam, amihez kedvem van? Ilyen egy agyament gondolatot még soha nem hallottam! Jogom van úgy élni, ahogy akarok. – Kiabálhatnánk joggal.

Miután ez a honlap igyekszik ezt kerülni, én sem szeretnék belebocsátkozni mély teológiai magyarázatokba. Ehelyett néhány gondolatindító kérdést helyeznék ide a fenti keresztény alapelvekre reagálva.

• Ha valaki önző és kizsákmányoló velem szemben, azt vajon úgy tudom lereagálni, hogy neki joga van hozzá?
• Ha minden ember a maga akaratát és kénye-kedvét hajhászná, nem alakulna ki tömegverekedés minden utcasarkon?
• Ha minden ország a maga akaratát és kénye-kedvét hajhászná, nem irtottuk volna ki egymást?
• Ha én a másik javát nézem, elveszítem az egyéniségemet?

Ha én a szomszédom javát nézem, ő pedig ezt felismeri, és elkezdi ez enyémet nézni, azzal én is jól járok. Tehát azzal, hogy nem a saját törvényemet követem, a magam malmára hajthatom a vizet.

“Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták.” (Mt.7.12.)