Miért engedi Isten a szenvedést?

Egyszer valaki kétségbeesetten mesélte, hogy a gyermekük el akarja őket hagyni, a saját életét kívánja irányítani, annak ellenére, hogy ők mindent megadtak neki. Mindig figyelték, hogyan tudnának a kedvében járni, mivel tudnák magukhoz édesgetni. Szerették. A gyermek pedig szívtelenül lelép, sem azt nem becsüli, amit a szülei érte tettek, sem pedig szüleit. Miért?

Miért van, hogy a szeretet mégsem old meg mindent? Hiszen a Biblia mondja, hogy “Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták.” (Mt.7.12.) Egy újabb ellentmondás? Szépen hangzik, de nem igaz? Nem működik? A Biblia hazudik?

Nem lehetséges, hogy a mi elképzelésünk az életről gyakran fals? Nem lehet, hogy a vágyainkat belevetítjük az életről alkotott nagy bölcsességünkbe, anélkül, hogy megvizsgálnánk a vágyainkat és azok motivációit? Nem lehet, hogy a magunk és a kultúránk egyezményes rendszere téves? Hogy amit a családi fészekben, a templomban és az iskolában tanítanak, az rossz kezekbe került; megcsorbult és eltévedt? Miért is ne?

A történelem során nagyon sokan és nagyon sokszor állítottak – sőt kiabáltak – valamit, amiről utólag bebizonyosodott, hogy tévedés, sőt tudatos félrevezetés. Ma már elítélünk történelmi személyiségeket és népeket viselkedésükért, akiket és amiket a kor istenített. Mi a garancia arra, hogy amit ma hirdetünk, azt 50 év múlva nem fogják a legélesebben elutasítani? Erről szól a tudomány. Lehet ezt fejlődésnek nevezni, de vajon szabad-e az aktuális álláspontot tényként kezelni? A csillagászat is így fogalmaz: a jelenlegi ismereteink szerint…

Mi kicsi emberek képtelenek vagyunk felfogni azt a nagy Istent, aki mindent megálmodott és megalkotott, aki időtlen és végtelen – AKIBEN vagyunk. Ennél fogva az alkotását sem érthetjük maradéktalanul, hiszen a természetfelettiben fogant a természetes: transzcendenciában az immanens. Elengedhetetlenül szükségünk van tehát egy kultúrák felett álló használati útmutatásra, egy isteni kijelentésre életünkre nézve, hogy a helyes értékrendet bírjuk.

Íme a Biblia véleménye a témáról:

 „Ha valaki azt gondolja, hogy ismer valamit, az még semmit sem ismert meg úgy, ahogyan ismerni kell.” (1Kor.8.2.)

 „Van út, amely egyenesnek látszik az ember előtt, de végül a halálba vezet.” (Péld. 14.12.)

 Elég nagyok vagyunk-e, hogy tisztán lássunk? Biztos, hogy jól magyarázzuk az életet? Mi az elképzelésünk a boldogságról? Az érzelmeinkre hagyatkozunk-e e fogalmak definiálásakor vagy a valóságra? Téveszménket jól példázza a fent említett szülő értetlensége. Tanácstalanul állunk életünk, sőt a világunkban történő jelenségek fölött. Kiindulási pontunk mindig mi magunk ill. kultúránk egyezményes rendszere. Ha nem úgy történnek a dolgok, mint ahogyan elképzelésünk nyomán kikalkuláltuk, azonnal megállapítjuk a botrányt. Maradnak a kérdések és következményképp a lázadás. Kérdések, melyek megválaszolására rendkívül nehézkesen szánjuk rá magunkat, és a lázadás, ami válaszok híján az egyedüli megoldás.

„Ha Isten szeretne, nem engedte volna. Tehát kegyetlen. Ha Isten volna, megakadályozta volna. Tehát nem létezik.”

Ugye ismerős?

Mint gyermek a szülőnek: „Ha szeretnél, megadnád, megtennéd és megértenél!” (Hülye az apám!)

Mint szülő a gyermeknek: „Ha szeretnél, hálás lennél és értékelnéd!” (Hülye a gyerek!)

Isten „kegyetlensége” arról szól, hogy egyetlen fiát nem kímélte. Kiszolgáltatta nekünk, ugyanakkor értünk. Szeretett fiának nevezi, támogatja, felruházza isteni erővel, majd amikor nagy bajban van (kereszt), magára hagyja. De azért a történet nem ér ezzel a drámával véget. Három nap múlva Jézus él és virul, a tanítványait pedig – akiket három évig intenzív képzésben részesített – képes a totális letargiából és hátraarcból a kereszténység kőkemény elindítóivá tennie – néhány nap alatt. Valóban kegyetlen volt Isten?

Isten ítélete arról szól, hogy ha egy ember belátja addigi élete kudarcát, és hajlandó ezen változtatni, és akármilyen gonosz, kegyetlen ember is volt, Isten meg sem emlékezik többet az illető múltjáról. Magyarul nincs is ítélet. Viszont ha kötelessége teljes tudatában nem hajlandó ezen fordítani, akkor valóban kemény és igazságos ítéletben részesül. Ez igazság nem felszínes az emberrel szemben. Az indítékokat és a hátteret figyelembe véve dönt egy-egy tett minőségéről. Ha valaki jót akart tenni, de vagy nem volt rá lehetősége, vagy nem volt elég támogatása, az jó tettnek számít. (Ez. 18. / Péld. 24. 12. / Jób. 34. 11. / 1Kor. 4. 5. / 1Krón. 29. 17. / Ézs. 59. 1.)

Ki súlyt le?

Lehet, hogy egy halál nem gyilkosság, hanem ítélet? Ma vannak országok, ahol létezik halálbüntetés. Bíróságok manapság is hoznak halálos ítéleteket, habár az „emberi jogok” tiltják a gyilkosságot! Isten nem szentimentális a bűnnel kapcsolatban. Isten maga a szeretet. A szeretet viszont igazságos. Az igazságosság pedig megköveteli az ítéletet (jó és rossz megítélése).

Ugyanakkor miért csak Istent vádoljuk a rossz dolgok bekövetkezésekor? Minden jel arra mutat, hogy létezik a gonosz. Fény hiányában sötétségről; békesség nélkül félelemről; jóság mellett gonoszságról; és Isten nélkül Sátánról beszélhetünk. Jézus kijelenti magáról: ezen a Földön bizony nem Ő a helytartó! (Még nem.) E világ fejedelme a Gonosz.

Ha körbenézünk, romlottságot és reménytelenséget látunk. A világ tele van tökéletlen dolgokkal. Ki okozza ezeket? Isten? Ne feledjük, hogy a Sátán szabad kezet kapott. Ahogyan mi is. Szabadok vagyunk. Szabadságunkkal pedig úgy gazdálkodunk, ahogy akarunk:

Volt-e már a kormányoknak rossz döntése, amelyek kihatottak rád? Volt-e már a világ vezetőinek kizsákmányolásra tett lépése? Öltek-e már meg embereket egy ideológia miatt? Okoztál-e már magadnak balesetet? Kerültél-e magad miatt kellemetlen helyzetbe? Voltak-e már rossz döntéseid? Döntöttél-e már a lelkiismereted szava ellenére? Utasítottad-e már el annak a lehetőségét, hogy egyáltalán számolj egy teremtő Istennel? Kerested-e már a teljes igazságot?

Miért hagyja Isten?

Amíg gyerek a gyerek, irányítjuk, de ha felnőtt, nem mozgathatjuk többé. Privát élete van, megtanult dönteni – jól vagy rosszul. Elutasíthat és elfogadhat tanácsokat. Vállalni kell döntései következményeit. Ha egy apa mindig megakadályozná gyermekei rossz döntéseinek következményeit, azzal akadályozná a tapasztalatot és a megbánást, melyek a következő helyzetben szükségeltetnek. Isten ugyanilyen apaszerepben van. Ha Isten nem hagyná bekövetkezni a rossz dolgokat, egy kierőszakoltan tökéletes világban élnénk, és valójában ezzel megszűnne az önállóságunk. Hibás gépek lennénk.

 Istennek nem drága az életünk?

Ha Istennek nevezzük, ne feledjük el, hogy Ő az élet forrása, és Benne is ér véget. Kell feltételeznünk, hogy minden részlet a tudtával megy végbe. Ahogy Jézus is mondja: „Nektek pedig még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva.”(Mt. 10. 30.) Ez nem azt jelenti, hogy nem fog kihullani a hajunk. De biztosak lehetünk benne, hogy nem céltalanul történik, ami történik. Megint csak értékrendünk és világnézetünk száll vitába Istenével. A Biblia beszámol a hívőkkel kapcsolatban dicsőségről – gyalázatról, szorongattatásról – örömről, bebörtönzésről – szabadulásról, szegénységről – gazdagságról, győzelemről – nyomorúságról, megmenekülésről – megkínzásról. (2.Kor. 6. 4-10. / Zsid. 11. 32-40. ) Látnunk kell, hogy Isten értékrendje valami egészen új és szokatlan alapokon áll.

 Konklúzió

Kegyetlen-e az a szülő, aki nem ad meg mindent a gyermekének? Kegyetlen-e az, aki a szeretetet nem a „minden áron boldoggá tevés”-sel azonosítja? Kegyetlen-e az, aki a tanulás, a fejlődés érdekében tilt vagy követel? Kegyetlen-e az, aki fenyít? Szeretet nélküli-e az, aki durván közbeavatkozik, hogy megakadályozzon egy még nagyobb bajt? Mondhatjuk-e, hogy kegyetlen az Isten, ha ő mindenhatóságában, minden földi értelmet meghaladva, teret és időt átfogóan dönt úgy, hogy az  nekünk esetleg nincs pillanatnyilag ínyünkre? És vajon az olimpiai bajnok saját kényelme és elképzelései mentén élte az életét, mielőtt elérte a sikert?