A hiba az Ön készülékében van

A keresztények, ha valóban Isten igéjeként tekintenek Bibliára, rászánják az időt és fáradtságot, hogy alaposabban megismerjék, ám ez sokszor komoly kihívás elé állítja – sőt néha meg is ingatja – őket. Úgy érzik, mintha elveszítenék a kapaszkodót a hitükön és Istenen.

A stresszt senki se szereti. Szabadulni akarunk a nyomástól, de legalábbis enyhíteni. Sokszor ennek legpraktikusabb módja, ha robotpilótára kapcsolunk és úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. Ilyenkor csak az okoz gondot, hogy a látszat fenntartása ugyanúgy időt és fáradtságot követel.

Képzeljünk el egy olyan kapcsolatot, melyben valami nyilvánvalóan nem stimmel, érzelmileg mégis túl rizikós lenne szembenézni a problémával. Erőszakos férj, csapodár asszony, neveletlen kölyök – kinek mi tetszik. A megoldás legtöbbször az, hogy ügyet se vetünk a problémára, csak legyintünk, miközben próbáljuk meggyőzni magunkat, hogy a másik a szíve mélyén mégiscsak gondolkodó és szerető lény, nem az az önző és önimádó kis dög, akinek mutatja magát. Összeszorított foggal tűrni, foggal-körömmel kapaszkodni valamibe, ami nem működik, ellenállni a sodró áramlatnak és annak az érzésnek, hogy ennél különbet érdemelnénk, csak élni tovább az életünket – na ez az, ami igazán stresszes. Nem beszélve arról, hogy közben elfelejtjük a társasági kapcsolatok alapszabályait, melyeket már az oviban megtanultunk. Belerúgunk a kutyába, üvöltözünk a kölykökkel, hazavágjuk nemcsak a saját életünket, de másokét is.

Sok keresztény napi szinten birkózik hasonló stresszel – néha a tudtán kívül -, amikor próbálja összebékíteni a Bibliát az élet valóságával. A helyzetet súlyosbítja, hogy erről stresszről nem sok emberrel lehet őszintén beszélni, ide értve a gyülekezeti vezetőket, tanítókat és barátokat is. Túl kockázatos beavatni őket a mocskos kis titkunkba, mert a végén még az orrunkra koppintanak – vagy ami még jobb, éretlen hívőnek tartanak, amiért nem tudunk vagy akarunk beállni a sorba. Minél képmutatóbb egy gyülekezet, annál nagyobb az esélye, hogy kekeckedésünk láttán összezár. Ilyenkor tényleg nincs más, mint egy életen át vívódni a kétségeinkkel és az ebből fakadó stresszel – vagy egyszerűen szemétre vetni a hitünket a többi kacattal együtt.

Akkor most jöjjön az örömhír: Isten azt akarja, hogy vegyük komolyan a Bibliát, de nem várja el, hogy magunkba fojtsuk a vele kapcsolatos kételyeket és kérdéseket. Nemcsak szívvel, de aggyal is felruházott minket, nyilván azért, hogy használjuk. Nem szeretné, ha állandó stresszben élnénk, csak mert nem tudunk teljes szívből hinni a világméretű vízözönökben, kegyes népirtásokban és beszélő állatokban.

Isten aligha örülne, ha egész nap a kezünket tördelve azon agyaljánk, hogyan szorítsuk vállalható keretek közé a Bibliát – ha 7/24 azon fáradnánk, hogy tételesen meggyőzzük magunkat minden szavának igazáról, s közben azt gondoljuk, ezzel szolgáljuk legjobban Istent.

A Bibliával amúgy nincs gond. A gond azzal van, ha olyan várakozásokat támasztunk vele szemben, amelyeknek nem felelhet meg.

Ha úgy tekintünk rá, mint ez élet név- és tárgymutatóval ellátott kézikönyvére, mely lépésről lépésre terelget minket a hit ösvényén, vagy mint egy tévedhetetlen útikönyvre, mely végigvezet Isten és az élet minden rejtelmén.

Ha arra tanítanak minket, hogy a Bibliának meg kell felelnie ezeknek az irreális elvárásoknak, másként a hitünk nem áll biztos lábakon – nos, akkor tényleg nem fog. Az ilyen hit csak termeli a stresszt, mert a nap 24 órájában őrködnünk kell felette és védelmeznünk kell, mint egy cipődobozban tartott kiscicát. Aki talán így se éli meg a reggelt.

Tényleg ilyen stresszesnek kell lennie a hitben járásnak? Isten ezt várja tőlünk? Aligha. Ő sem akarja, hogy addig csűrjük-csavarjuk az Igét – vagy ami rosszabb, önmagunkat, az életünket -, amíg végül passzol az elvárásainkhoz. Egyszerűen nem éri meg.

Én vagyok a hunyó?

A Biblia bizony kínos kérdéseket vet fel és nagy kihívás a számunkra, mégsem kell hitetlennek, állhatatlannak, bűnösnek vagy kívülállónak éreznünk magunkat, ha ezeket a kérdéseket feszegetjük, ha nem tetszenek a válaszok, ha feltárjuk a valódi jelentéseket, vagy úgy általában: felnőtt olvasók módjára kezeljük, hogy csakugyan előrébb vigyen minket a hit útján.

Még akkor sem kell úgy éreznünk, mintha fellázadnánk az Úr ellen, ha történetesen nehezünkre esik elfogadni, hogy Isten népirtásra buzdítja a népét.

Mások is vannak így vele.

Olyanok is, akik elfordultak a hittől, csak mert a Biblia nem felelt meg a vele szemben támasztott lehetetlen várakozásoknak.

Isten nem arra szánta a Bibliát, hogy egy csendes nyári délutánon ódon könyvtárak hűs falai közt olvassák. Isten a Bibliával is próba elé állít, mintha csak kihívna egy bokszmeccsre – lássuk, kinek van igaza. Küzdelmek árán, de meg kell erősödnünk, mert Isten erős tanítványokat vár.

Sokan elfogadják ezt a kihívást. A keresztények évszázadok óta küzdenek a Szentírással. Számtalan egyház és felekezet bizonyítja, hogy az Igével való harc a keresztény hagyomány része, ha nem is mindenki küzd ugyanolyan eredménnyel. Az ellenvéleményeket pedig nem elhallgatni vagy háttérbe szorítani kell, hanem értékelni és megvitatni.

A Biblia nem szakácskönyv – ha eltérnénk a recepttől, összeesik a felfújt. Nem részletes használati útmutató – így működik az új hűtőnk, számítógépünk, fénymásolónk, hitünk. Nem jogi szerződés – olvasd el és gondosan kövesd az apróbetűs részt, különben a lelked is elperlik. Nem szerelési útmutató – ha kifelejtesz egy csavart, rád dől az egész szekrénysor.

Amikor kinyitjuk és olvassuk a Bibliát, belekukkantunk azokba az eseményekbe, amelyek egy ősrégi nép spirituális utazását kísértek. Egy olyan utazást, melyet több mint egy évezred során jegyeztek fel különböző szerzők, különböző személyiséggel, különböző időpontokban, különböző körülmények között és különböző okokból.

A Bibliában arról olvasunk, hogyan találkoztak a régmúlt korok gyermekei Istennel – a maguk korában és a maguk helyén. Az ő nyelvükön és az általuk ismert keretek között ismerjük meg az ő tapasztalataikat. Ezek a találkozások valóságosak ugyan, mégis a múlt részei. Az általunk ismert Biblia már csak ezért sem lehet időtlen és kimerítően teljes útmutató arra nézve, hogyan viszonyuljunk mi Istenhez és a hithez.

Lehet viszont követendő modell az utazásunk során. Istentől ihletett modell, ha már itt tartunk.

A hit útján mindnyájan a magunk módján találkozunk Istennel. Ez nem azt jelenti, hogy mi diktáljuk a feltételeket, egyszerűen csak emberek vagyunk, nem pedig Isten. A Vele való találkozást az határozza meg, hogy kik vagyunk, hol vagyunk, mikor vagyunk. A magunk kérdéseit tesszük fel és a magunk tapasztalatait éljük meg, méghozzá a mi nyelvünkön és az általunk ismert keretek között – miként annak idején azok is tették, akik ránk hagyták a Bibliát.

Azt a Bibliát, mely példaként szolgál az Istennel járásban, ha nem is navigációs rendszerként, hogy fordulóról fordulóra megmutassa a követendő utat.

Ez az út, dacára minden igyekezetünknek, nemcsak ismeretlen, fura és nyugtalanító, de kockázatos, sőt veszélyes is. Izgalmas, felfedezésre váró terület, amelyen hiába is próbálnánk biztos, kitaposott ösvényt keresni. Isten nem utazásunk végén vár ránk, hanem – ahogy a bibliai hősök esetében – felbukkan itt-ott, sokszor a legváratlanabb helyeken, hogy átlendítsen egy krízisen, gyengéden terelgessen, vagy csak velünk örüljön.

A hitünk nem mások életútjának szolgai követésétől lesz erősebb, hanem az Istennel megélt és legyőzött nehézségektől.

Hadd jöjjön egy igazán radikális gondolat.

És ha a Biblia, köszöni szépen, jól van úgy, ahogy van? Ha nem kell folyton őrködnünk felette? Kicsinosítanunk és beillatosítanunk, valahányszor nyilvános helyre megy?

Ha Istennek a Biblia jól megfelel így is? Ha Neki nem egy tökéletes, tévedhetetlen és minden apró részletében pontos Szentírásra van szüksége, hanem erre a sokszor zavaros és zavarba ejtő ősi Bibliára? Mert így képes kimozdítani minket a komfortzónából, hogy felfedezzük, ki Ő valójában? Gondolatokat és kérdéseket ihlet számunkra, hogy éppen a válaszok keresése közben ismerjük meg a valódi énjét?

Ha vért izzadunk, hogy a Bibliát Isten használati utasításaként kezeljük, aminek sosem szánták, nem valami kegyes cselekedetet hajtunk végre, még ha ez is a látszat. Ezzel csak a kontroll elveszítése feletti félelmünket és bizonytalanságunkat leplezzük, sőt arról árulkodunk, hogy a szívünk mélyén talán nem is bízunk annyira Istenben. Akit egyik pillanatban mindenhatónak és mindentudónak gondolunk, a másikban megpróbáljuk begyömöszölni egy könyv két fedőlapja közé.

Egy megszépített, idealizált Biblia a hitnek sosem lesz biztos alapja – akkor már inkább az akadálya. Egy olyan Biblia, amit a saját képünkre formálunk, megnyomorítja a hitet.

A probléma nem a Biblia, hanem a mi értelmezésünk. Mindaz, amit beleolvasunk.

A Biblia nem Isten.

Felhívás arra, hogy megismerjük Istent.

Következik: A kötelező kör – Ki írta a Bibliát?