Ki írta a Bibliát?
Kötelező kör – Ki írta a Bibliát?
Az Ószövetség (számunkra harminckilenc, másoknak negyvenhat kötet) javarésze héber nyelven íródott (mely akkoriban, a könnyebb érthetőség kedvéért, még nem tartalmazott magánhangzókat), míg a fennmaradó kötetek eredeti nyelve a görög – utóbbiak már a babiloni fogság és a szétszóratás éveiben (i.e. 587-100) keletkeztek, vagyis a zsidó történelemnek abban az időszakában, amikor a héberek háromnegyede már nem élhetett a saját hazájában és nem használhatta a saját nyelvét, csakis a görögöt. A Nagy Sándor makedón király által alapított birodalom közös nyelve és a görög kultúra egészen addig virágzott, míg a rómaiak meg nem jelentek a színen.
Az Újszövetség (huszonhét könyv) görögül íródott. Az i.sz. negyedik évszázadra Constantinus római császár törvényessé tett a kereszténység, mely 391-től államvallás is lett. 400-ban Damáz pápa utasítására mindkét testamentumot lefordították az eredeti héberről és görögtől az akkori birodalom hivatalos köznyelvére, a latinra.
Mielőtt azonban egyetlen szót is lejegyeztek volna, hosszúra nyúlt a szájhagyomány időszaka. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy Ábrahámtól Mózesig (bő hat évszázadon át) a héberek csupán onnét ismerték a világ teremtésének és az emberi faj kezdeteinek történetét, hogy az őseik elmesélték nekik. Ha úgy tetszik, az Ige szájról szájra szállt, és minden szülő kötelességének tartotta tovább örökíteni a gyermekeire. Az akkori népek, vándorló nomádok és pásztorok lévén, még csak egységes nemzetet sem alkottak, nemhogy ismerték volna az írásbeliséget.
Hagyományosan Mózes tartják az első személynek, aki lejegyezte a héber vallás hagyományait. A pusztai vándorlás negyven éve alatt erre bőven lehetett ideje, s miután a fáraó udvarában nevelkedett, az Egyiptomból szökött rabszolgák között alighanem ő volt az egyetlen, akinek a tudása az írásra is kiterjedt. Régebben magától értetődőnek is tekintették, hogy Mózes valamikor az i.e. tizenharmadik században egyszerűen leírta a héber biblia első öt könyvét, a Tórát (törvényt), benne a világ eredetével és a pátriárkák (Ábrahám, Izsák, Jákob és József) történetével. Ugyanígy senki senki sem kételkedett abban, hogy Sámuel könyve Sámuelhez, a Zsoltárok Dávidhoz, a Példabeszédek Salamonhoz, a próféták könyvei pedig az egyes prófétákhoz köthetők. Túl a nyilvánvaló logikai bukfenceken – például hogy Mózesnek és Sámuelnek előre ismernie kellett saját halála részleteit – a modern kori tanulmányok is egyértelművé tették, hogy a legtöbb könyvben köthető egyetlen szerzőhöz, sokkal inkább a szerzők egymást követő nemzedékeihez, akik rendre átdolgozták elődeik munkáját, miközben azt a szájhagyomány útján terjedő legendákkal és éppen aktuális közmondásokkal is gazdagították. Biztosnak csak az tűnik, hogy a Tóra legkorábbi írásai is i.e. 1250 táján születtek, vagyis évezredekkel a bennük taglalt események jó része után.
Az Újszövetség könyvei i.sz. 49 és 100 között keletkeztek. Máté 49-ben, Márk 54-ben, Lukács 60-ban, míg János 99-ben jegyezte le a maga evangéliumát, melyeket időben megelőztek az apostoli levelek (48-64), Pál, Jakab, Péter, János és Júdás munkái.
A fentiekből is kitűnik, hogy soha senki nem ült neki megírni a komplett Bibliát. Valamennyi könyvet más-más személy jegyzett le – ahogyan mi hívők tartjuk, Isten ihletésére. A könyv jogtulajdonosa Isten, az emberi szerzők csupán azt a feladatot kapták, az Igét papírra-papiruszra vessék, és egyiküknek sem jutott volna eszébe, hogy a különálló szent írásokat valaha is egységes kötetbe szerkesztik.
Fordíts, ha mersz!
Az egyház nem nézte mindig jó szemmel a Biblia lefordítására tett kísérleteket. 1384-es halála előtt például egy renegát angol pap, John Wycliffe a fejébe vette, hogy a héberül, latinul és görögül nem éri közembereknek sem ártana, ha értenék a Bibliát. A hatóságok másként gondolták. Wycliffe-et, miután a halála után eretneknek nyilvánították, már nem tudták kivégezni, ezért beérték a második legjobb dologgal: kiásták a földből és úgy égették el.
Egy másik angol pap, William Tyndale sem boldogult jobban. Az egyházban tapasztalt romlottságon megütközve Tyndale (1494 k. – 1536) szintén úgy döntött, mindenki számára elérhetővé kell tenni a Bibliát. Készülő angol fordítását rövid úton hamis tanításnak bélyegezték és elégették, így Tyndale Anglia elhagyására kényszerült, de messzire nem jutott – Antwerpenben letartóztatták, eretnekként börtönbe vetették, majd kivégzés gyanánt megfojtották. 1536 októberében, a biztonság kedvéért, az ő holttestét is elégették máglyán.
Ki számozta be a könyveket?
Egy hívőnek se kell magyarázni, mit jelent ez a kód: János 3:16. Senki előtt sem titok, hogy János evangéliumának harmadik fejezetéről, azon belül a tizenhatodik versről van szó, sőt a legtöbben kívülről (s remélhetőleg belülről) tudják: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
Ha viszont visszaröppennénk az időben, mondjuk i.sz. 200 környékére, hogy a római Kolosszeumban megnézhessünk egy kocsiversenyt, még a legodaadóbb keresztények is értetlenül néznének ránk, ha erre hivatkoznánk (akár latin formában: Ioannes III:XVI).
Manapság egyértelműnek tekintjük, hogy a Biblia hivatkozásait könyv, fejezet és vers alapján azonosítsuk, csakhogy ez nem volt mindig így. Amikor Máté, Márk, Lukács és János megírta a maga evangéliumát, egyikük se használt ilyen felosztást. Fejezetet és verset még az olyan fordítók sem ismertek, mint Jeromos, aki elsőként fordította át latinra a teljes Ószövetség héber és görög forrásait, jegyezte le latinul az eredetileg görög nyelvű Újszövetséget, majd e kettőt i.sz. 400 környékén egyetlen kötetbe szerkesztette. Csak 1205-ben jutott Stephan Langton canterbury-i érsek eszébe, hogy a fejezetek sokat könnyítenének a Biblia olvasásán, a versekre azonban még további három és fél évszázadot kellett várni. Mielőtt Robert Stephanus 1550-ben bevezette a jelenlegi rendszert, az emberek egész bekezdéseket, fejezeteket tanultak meg kívülről. (Az írásbeliség elterjedése előtt még sokkal többet használtuk a fejünket és jobban bíztunk az emlékezetünkben – az ügyesebbek a teljes Bibliát bemagolták!)
További érdekesség, hogy az eredeti szövegekben nem szerepeltek írásjelek, így pontok, vesszők, kérdő- és felkiáltójelek, ídézőjelek sem. Ezeket csupán a későbbi fordították toldották be, amikor saját nyelvük szabályaihoz igazították a könyveket.
Lehet-e hiba a Bibliában?
Szent Ágoston mondta egyszer: ha valaha belebotlik egy nyilvánvaló hibába a Bibliában, arra következtet, hogy a) a szent szöveg fordítója hibázott, amikor az eredeti hébert vagy görögöt lefordította saját hazája nyelvére; b) az eredeti kézirat másolója tévedett; c) az olvasó értette félre a szöveget, amikor nem a szerző szándékának megfelelően értelmezte. Ő tehát sosem fogadta el, hogy maga a Biblia tartalmazhat tévedést.
Azt senki sem tagadhatja, hogy vannak gondok a bibliai szövegekkel. Az eredetileg héber és görög nyelvű szövegeket már eleve kézzel másolták. Emberi hiba, fordítói tévedés jócskán akad is a szövegben. Könnyű nekünk, manapság a szövegszerkesztő programok pillanatok alatt kidobnak egy hibát – ahogy manapság, akkoriban is sok minden felett elsiklott a felelős szerkesztők figyelme, és még csak azután fordították le a könyveket latinra, németre, franciára vagy éppen szuahélire.
Az eredeti, Istentől ihletett és az Általa kiválasztották által leírt szöveg nyilván mentes volt minden hibától, csakhogy, sajna, egyetlen ilyen eredeti példány sem maradt fent.
Akkortájt papiruszt használtak, ami az időjárás változásai sokkal inkább megviseltek, mint a mai papírokat. Ezzel együtt a történészek és teológusok azt vallják, hogy a modern változatok a lehető legközelebb állnak az eredetihez.
Következik: Mégis, kinek a Bibliája?
Ajánlott bejegyzések
Pünkösdölés Pogányban 2016
május 29, 2016
Bemerítés 2016
május 15, 2016
Kávéház
február 13, 2016